Kardinális kérdés, hogy a lecsó hogyan készül. Komoly családi vitákat szülhet, ha a lecsóról más az elképzelés. Nálunk a lecsó az lecsó volt. Az emberem csak tojással tudta elképzelni. Ez mondjuk az egyik legegyszerűbben megoldható verzió. Mikor kész van, kiveszek egy adagot, amihez tojást ütök, és összesütöm.

Sokkal bonyolultabb a húsos verziókra megoldást találni. Mert ugye a kolbász, vagy a virsli, esetleg a szalonna nem is kérdés, bele kell főjön a lecsóba. De mi van akkor, ha valaki úgy nem szereti? Az íze benne lesz, akkor is, ha nem szed virslit , vagy kolbász karikát.

Egyszer betoppant hozzám egy barát, aki meglátta a lecsót, és azonnal meg akarta kóstolni, bár hozzátette, Ő nem szereti ha van leve, inkább a szárazra sült változatot főzi, és eszi. Ezen meglepődtem, mert az egyik legjobb része a lecsónak, amikor a kenyeret belemártjuk a paradicsomos lébe, és tunkolunk.

Aztán itt van a rizs. Esküszöm nem tudom hova tenni. Minek a lecsóhoz rizs? Pedig úgy is szeretem, csak soha nem választanám magamtól, ami abból is látszik, hogy szerintem nyári táborban, vagy menzán ettem utoljára. Rizses virslis változatot.

Az se mindegy, hogy lila vagy vörös hagymával készül, hogy zsíron vagy olajon, illetve hogy lábosban vagy szabad tűzön. A paprika szerintem ropogjon, a család szerint ne, és apukámmal mindig azon hadakoztam, hogy miért hosszába csíkokra kell felvágni a paprikát, és nem inkább karikára.

A csípős paprikát imádnám benne, de ezt rajtam kívül senki sem szereti, így végül marad a sima lecsó.

Ugye milyen nehéz összeállítani egy tökéletes lecsót ami mindenkinek megfelel?

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy mindig megkapom: Azért apukád megtaníthatott volna a tökéletes lecsóra mielőtt elment.

Hát kösz. És egyáltalán milyen az a tökéletes lecsó?