Konyhapecér

Kardinális kérdés, hogy a lecsó hogyan készül. Komoly családi vitákat szülhet, ha a lecsóról más az elképzelés. Nálunk a lecsó az lecsó volt. Az emberem csak tojással tudta elképzelni. Ez mondjuk az egyik legegyszerűbben megoldható verzió. Mikor kész van, kiveszek egy adagot, amihez tojást ütök, és összesütöm.

Sokkal bonyolultabb a húsos verziókra megoldást találni. Mert ugye a kolbász, vagy a virsli, esetleg a szalonna nem is kérdés, bele kell főjön a lecsóba. De mi van akkor, ha valaki úgy nem szereti? Az íze benne lesz, akkor is, ha nem szed virslit , vagy kolbász karikát.

Egyszer betoppant hozzám egy barát, aki meglátta a lecsót, és azonnal meg akarta kóstolni, bár hozzátette, Ő nem szereti ha van leve, inkább a szárazra sült változatot főzi, és eszi. Ezen meglepődtem, mert az egyik legjobb része a lecsónak, amikor a kenyeret belemártjuk a paradicsomos lébe, és tunkolunk.

Aztán itt van a rizs. Esküszöm nem tudom hova tenni. Minek a lecsóhoz rizs? Pedig úgy is szeretem, csak soha nem választanám magamtól, ami abból is látszik, hogy szerintem nyári táborban, vagy menzán ettem utoljára. Rizses virslis változatot.

Az se mindegy, hogy lila vagy vörös hagymával készül, hogy zsíron vagy olajon, illetve hogy lábosban vagy szabad tűzön. A paprika szerintem ropogjon, a család szerint ne, és apukámmal mindig azon hadakoztam, hogy miért hosszába csíkokra kell felvágni a paprikát, és nem inkább karikára.

A csípős paprikát imádnám benne, de ezt rajtam kívül senki sem szereti, így végül marad a sima lecsó.

Ugye milyen nehéz összeállítani egy tökéletes lecsót ami mindenkinek megfelel?

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy mindig megkapom: Azért apukád megtaníthatott volna a tökéletes lecsóra mielőtt elment.

Hát kösz. És egyáltalán milyen az a tökéletes lecsó?

Tizenhét éve élek saját háztartásban, és még soha nem készítettem spenótot igazi frissen szedett zöld levélből. Az is elképzelhető, hogy nem is fogok. Szedegesse a szárakat akinek 3 anyja van. Nekem egy sincs.

Egy kiló spenótot kértem a zöldségestől, mert annyira szép volt a sok zöld levél, hogy ellenállhatatlan vágyam volt életem első spenót főzelékét elkészíteni friss levelekből. Már teli volt egy lila zacskó a levelekkel, amikor mondtam, bármennyi legyen is, elég, mert felismertem, hogy mi vár rám, a mosással, a pucolással. És még csak 90 dekánál tartottunk!!! Jó hogy szóltam.

Itthon konkrétan egy órán át mosogattam, szedegettem a szárakat, téptem a levélnyeleket, és szárogattam a leveleket mire kész lett. Na ez az amire csak annak van szüksége, aki terápiás gyakorlatként tekint erre a munkára, és közben boldog zen létben lebeg a lelke a spenótlevelek felett. Az enyém nem lebegett. A mosogató alja tele lett homokkal, már rég kész volt a spenót, amikor a homok még mindig fele-fel bukkant a konyha különböző területein.

Úgy érzem továbbra is maradok a mélyhűtött változatnál, illetve a bébispenótnál ha frissen szeretném enni.

Őszintén szólva nem fedeztem fel túl nagy különbséget a fagyasztott és a friss alapanyag között, leszámítva, hogy sokkal olcsóbb volt ha csak azt nézem mennyit fizettem, de sokkal drágább, ha az órabéremhez viszonyítok.

Kevés ilyen zöldséget tudok még a konyhában, amiből az előkészítettet választom szívesebben.

A csipkebogyó is ilyen. Már préselve szoktam venni.

Amúgy meg finom volt.

Vannak akik kávézaccból jósolnak. Fogalmam sincs hogy csinálják, mindenesetre biztosan látnak benne valamit, amit én vagy nem látok, vagy nem értek. Lehet, hogy sokkal komolyabban kellene vennem, mint ahogy gondolom, és értenem kellene a jelekből.

Szerencsére nem iszom olyan kávét, aminek az alja zaccos lenne, így nem tudom lefelé fordítani a csészémet, hogy a végén olvassak a mintából, de most nem is kellett, a magam késztette tejeskávé tetején kaptam értelmezhető rajzot. Egy körtét. Szárral!

Fantasztikus, hogy észrevettem, felismertem csak az a baj, hogy nem tudom mit jelent.

Persze lehet, hogy nem is kellene többet beleképzelni.

Kávékörte. És kész. Jó nem?

Nálunk szinte bárki termeszthet magának pirospaprikát, amit megszáríthat, porrá őrölhet, és egész évben élvezheti a saját paprika színét, illatát zamatát. Mindenki tudja, hogy valószínűleg sokkal jobb lesz, mit egy bárhol kapható fakó színű, illat nélküli tucatáru. Mégis kevesebben teszik mint ahányan megtehetnék, mert valljuk meg sok munka van vele, csak igazán elvakult konyhai felhasználók állnak neki a saját termesztésnek.

Hasonlóan van ez a sóval is. Kent Seasalter nevű falujában azonban van egy étterem, ahol csakis saját készítésű, azaz párlású sóval ízesítenek mindent ami a tányérra kerül. Érdekessége , hogy a Sportman pub 2008-ban Michelin csillagot is szerzett magának. A séf reggel fogja magát, és lesétál két vödörrel a tengerpartra, megmeríti, felviszi a konyhára leszűri, és felteszi két irgalmatlan méretű edényben a vizet forralni, egészen addig, amíg elpárolog a víz, és az alján marad a só.

Ennek is több rétege van aztán. A tetején kiül az úgynevezett sóvirág. Ez a legértékesebb része, ezt egy spaklival leszedi finoman , alatta pedig marad az üledék, és a zagyvíz. A vizet leönti, a szürke, edény alján maradó sót pedig kiszedik, ezt is felhasználják, bár ez kevéssé értékes.

A sóvirágokat általában minden konyhán a vég, illetve dekorációs sózáshoz használják, például salátáknál, önteteknél, húsoknál, halaknál. A szürke sót levesekhez zöldségek, burgonyák főzéséhez használják.

A vendégek állítólag nagyon bírják a házi sóval készült ételeket, a séf pedig büszkén viszi a vödröket.

Hogy érthetőbb legyen a különcsége, azt is elárulom, hogy az egész település a sótermelésre épült, már a vaskortól só teremő központként jegyzik. Azóta is fáradtságos munkával őrzik a terület jellegét, hogy alkalmas maradjon a sótermelésre.

Esküszöm ha volna tengerpart a ház, vagy akár az utca végében, megpróbálnék saját sót készíteni.

Már megint ezek az angolok, kezdhetném de most az amerikaiaknak, igen Tad allennek és csapatának jutott eszébe, hogy megnézzék, befolyásolja e a tányér mérete, hogy mennyit szedünk, mennyit eszünk.

Egy nagyon egyszerű kísérlettel igazolták, hogy érdemes fittyet hányni a divatra, és visszatérni a malomkő méretű design tányéroktól a normál méretekhez, mert akár 38%-al többet ehetünk egy étkezésnél, ha nagyobb a tányérunk.

Szóval egy étterembe meghívták a kísérlet résztvevőit egy ebédre. Két részre osztották az alanyokat és a térfelet. Mindkettő térfélen ugyanannyi ételt raktak ki, ugyanazt. (tésztasaláta). A különbség pusztán annyi volt, hogy a tányérok, bár mindkettő nagytányér volt, de az egyik normál, a másik nagyobb nagytányér. Mindkét tábor magának szedett, annyit amennyit kívánt.

Miután az végeztek az ebéddel, és távoztak a résztvevők, a kutatók alaposan lemértek mindent.

A következőkre jutottak:

A kiszedett adagok 90%-át elfogyasztották a résztvevők. (ez dicséretes, de a 100, még jobb lett volna)

A nagy tányérokba összesen 6,3kg ételt, míg a kicsikbe 4,5kg ételt szedtek, Ez azt jelenti, hogy a nagy nagytányérok tulajdonosai 38%-al többet ettek, ami ebben az esetben 140 plusz kalóriát jelentett.

Ez évi 51000 kalóriát, azaz 7 kg pluszt jelent alanyunknak, ha csak egy étkezésnél számolunk a nagyobb tányér mérettel.

Elgondolkodtató.